Csepeli Burattino Szociális Gyermekotthon – RRS Támogatás

2013-07-04

Volt ott Egy alacsony fiú farmerban, és egy fekete trikóban. Bent is baseball sapka volt rajta, és a nadrágján rossz volt a cipzár, zavartan húzogatta rá a trikóját. A bal karjára egy hatalmas sárkány volt tetoválva, Ő sem tudta miért, már 11 éves kora óta. Legalább 7 testvére volt, és ki tudja azoknak is már hány gyerekük, a szülei alkoholisták és verték egymást, talán őket is, így eljött otthonról. Dohányzott és füvezett, 21 évesen egy krízis-otthonban élt, huszad magával. Se végzettség, se jövő. Egy kopottas kanapén ült mellettem, és a második kérdése az után hogy járok-e gimnáziumba, az volt, hogy cigizek-e.  Példaként akartam írni róla, mert habár most húzod a szád, hogy ilyen életek is vannak, ez a fiú pontosan olyan, mint te. cikk-2013-csepeli-gyermekotthon

Burattino gyermekotthon

A csepeli Burattiono gyermekotthon egy rendes családi ház, füves kerttel, fakerítéssel. Meglepően barátságos és otthonos volt minden és mindenki. Tudni kell, hogy ez nem egy általános árvaház. Itt nem feltétlenül árva gyerekek élnek, hanem olyanok, akik valamilyen családi oknál fogva nem lakhatnak otthon. Ettől még „rendes” életet élhetnek; iskolába járnak, szabadprogramot csinálhatnak, 18 év felett pedig akkor jönnek-mennek, amikor akarnak. A fiatalok 23 éves korukig lakhatnak bent; eddigre már végzettséget kell szerezniük és jobb esetben munkát is találniuk.

 

Mikor jobban összemelegedtünk, Sorin felolvasott egy igét (János 3:16) és beszámolt arról, hogy az Ő élete hogyan változott meg, amikor „új barátságot” kötött Jézussal. Ahogy Sorin őszintén beszélni kezdett, még az óra ketyegését is hallani lehetett, körben minden szempár rá szegeződött, itták a szavait. A reakció elképesztő volt. A tinik a könnyeikkel küszködtek, mindenki többet akart tudni főleg arról, hogy hogyan léphetnek kapcsolatba Istennel, így kialakultak kisebb csoportos beszélgetések.

Még javában folyt a társalgás, mikor páran behozták az ajándékainkat, egy hatalmas élelmiszercsomagot, tele finom csokikkal, müzlikkel, nutellával, de voltak benne alap élelmiszerek is; továbbá egy vadonatúj, piros kanapét, amit azonban csak jelképesen adtunk át, mivel azt majd később szállítják oda. A szemek még jobban csillogtak, és persze a mieink is, hisz most értettük csak meg, hogy az RRS-en teljesített sáros, fáradsággal teli körök mit is jelenthetnek  ezeknek a szeretetre éhes fiataloknak.

Ez nem a szánalomról szól, hogy azt mondd “de jó, hogy én nem ilyen vagyok”. Ez nem arról szól, hogy elmondhassuk, mi segítettünk és várjuk a csodáló elismeréseket. Mert lehet, hogy van otthonod, és családod. A ruhák ott vannak begyűrve a szekrényedben, és választani sem tudsz a sok tovább tanulási lehetőség közül. De vajon ez tesz téged különbözővé? Vagy neked is van, amit szégyellsz, amit igyekszel eltakarni, ha nem is egy elromlott cipzárt? Van, ami a részeddé vált, a szokásoddá, mint egy tetoválás, de már te magad sem tudod miért? Érezted már, hogy mások csak azért segítenek, mert sajnálnak,  és hogy a mosolyuk igazából nem is neked szól, hanem maguknak? Pedig ez nem a sajnálatról szól, mert mindannyiunknak szüksége van elfogadásra, hogy azt éreztessék, velünk különlegesek vagyunk, szükségünk van szeretetteljes ölelésekre, apró figyelmességekre hogy tudjuk, nem vagyunk láthatatlanok. Szükségünk van tervekre, álmokra, amik ha nem is válnak valóra, életkedvet adnak és reményt, szükségünk van egymásra.

Nem felejtem el a fiú szavait, és azt a vágyakozó pillantást, amivel búcsúzott:

„Remélem nem ez az utolsó találkozásunk, remélem visszatértek”

Martini Noémi

Burattino Gyermekotthon Christeens

Go top